|
| Hossza: 2888 km |
| Erdedet: Baden-Württenberg, Németország (1078 m) |
| Torkolat: Fekete-tenger |
| Vízgyűjtő területe: 817000 km² |
| Érintett országok: Románia,
Magyarország, Ausztria, Szerbia, Németország, Szlovákia, Bulgária,
Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Ukrajna, Csehország, Szlovénia,
Moldova, Svájc, Olaszország, Lengyelország, Albánia. |
Mellékfolyói: A Duna 2888 km-es hosszán
számtalan mellékfolyó vizével gazdagodik.
Ezek közül a legnagyobb vízgyűjtőterületű a
Tisza, a legnagyobb vízhozamú pedig a Száva.
Ezeket sorrendben – mind vízgyűjtőterület,
mind vízhozam alapján – a Szeret és
a Dráva követi.
További jelentősebb mellékfolyói, azok
torkolatának országa szerint:
| Németország |
Altmühl, Iller, Lech, Naab, Isar, Inn |
| Ausztria |
Traun, Enns, Morva |
| Szlovákia |
Morva, Vág, Garam, Ipoly |
| Magyarország |
Rába, Ipoly, Sió |
| Szerbia |
Tisza, Száva, Temes, Nagy-Morava, Duna-Tisza-Duna-csatorna |
| Horvátország |
Dráva |
| Románia |
Zsil, Olt, Argeş, Duna-Fekete-tenger-csatorna, Szeret, |
| Bulgária |
Timok, Iszker |
| Moldova |
Prut |
|
| Kialakulása: A Duna vízgyűjtőterületén
leghamarabb, a harmadkor elején a kristályos magashegységi
részeken alakultak ki a folyók. Tehát az Inn,
a Mura, a Dráva, a Morva és
a Vág kialakulása
jóval megelőzte a főfolyó létrejöttét.
Komolyabb meghosszabbodásukról azonban csak a hegységek
közötti tengeröblök visszahúzódásakor,
a miocén időszakában lehetett szó.
Maga a Duna pliocén időszakban
kezdett létrejönni. A Nyugati-Alpok vizein
táplálkozó Ősduna a Bajor-medence feltöltése
után indult meg mai útján. Feltételezhetően
valamikori vízgyűjtőterülete jóval
nagyobb lehetett a mainál. Erről árulkodnak
a már kiszáradt völgyek a Sváb-Alb déli
vonulatain. Az azóta kialakult mélyebben fekvő Rajna a Duna forrásterületéről
nagy mennyiségi vizet szállított és
szállít ma is el. Mivel a hegység itt nagyrészt
porózus mészkőből áll,
rengeteg földalatti búvópatak szállítja
a Duna forrásterületéről a vizet inkább
a Rajna felé. Két nagy víznyelő található a
Sváb-Alb hegységben, amelyeket „Dunai Víznyelőnek” (németül: Donauversickerungnak)
hívnak. Az ide folyó víz szárazabb
nyári napokon teljes mértékben, egyébként
nagyrészt Németország legbővizűbb
forrásán a Rajnába torkollik, csak a maradék
halad a Duna felé. Mivel a lefolyó hatalmas vízmennyiség
lassan, de biztosan koptatja a mészkövet, geológusok
jóslása szerint a Duna legfelső folyása
egy nap teljesen eltűnik, és minden vizét a
Rajna gyűjti be majd. A Duna alsóbb szakaszai a medencék
folyamatos feltöltésével
jöhettek létre. A pliocén végén
jutott el a Duna a Kisalföldig.
Ekkor a mai nyugat-kelet irány helyett észak-dél
irányban folyt itt a folyó, és az akkor mélyebben
fekvő Dráva-Száva-köze felé folyva
nagyjából a mai Dráva medrét érhette
el. Csak a pleisztocén időszakban alakult
ki a kisalföldi folyása, és töltődött
fel a magyar Alföld, majd a Dinári-hegység és
Kárpátok találkozásánál
lévő Vaskapu áttérése után
a Román-alföld is.
A folyó legfiatalabb szakasza a Dobrudzsa nyugati oldalán található dél-észak
irányú folyása, amely pusztán a pleisztocén időszak végén
alakult ki. Ekkor érte el a szintén pleisztocén
kialakulású Fekete-tengert a Duna. A holocén időszakában az Al-Duna északi és
a Duna-delta kialakítását végezte a
folyó. A Duna mai napig évi mintegy öt méterrel
a tenger belseje felé „nyomja” a szárazföldet.
A Duna jellegzetessége az ún. teraszokra tagolódás.
Egyes teraszok a különböző időkben a Duna árterét
jelentették, amelyek keresztmetszetei fiatalsági
sorban egyre kisebb, nagyjából koncentrikus félkör
alakba rendeződnek. |
2006. árvizes fotósorozat /szerző:
Goda Zoltán/ |
